A Dél Keresztje egy természetes életfontosságú navigációs segítség volt, a szó szoros értelmében az égbolt ajándéka a hajózók számára. Több évezreddel ezelőtt mutatta az egyszerű fából készült kenuk számára az irányt az óceán végtelen távolában. Ma is beragyogja a tiszta éjszakában a csillagkép az ember romantikus csendes-óceániai álmait.
A Déli-tenger álmok a hófehér, finom, szemcsés partokról, átlátszó kék lagúnákról, napsütötte pálmaligetekről és a csodaszép lányokról - akik tánc közben csábítóan ringatják csípőjüket - szól. Dél-tenger megnevezés földrajzilag nem is létezik. A Déli-tenger hibás megnevezője a spanyol tengeri utazó Vasco Nunez de Balboa volt, aki 1513-ban első fehér emberként látta meg a Csendes-óceán vizét, s az idegen tengert ''Mar del Sur", magyarul Déli- tengernek nevezte el. A megnevezés időközben misztikussá vált. Hivatalosan e vidéket, mely a világon mai napig a legromantikusabb területté van nyilvánítva, Óceániának nevezik.
Az európaiak a Csendes-óceán déli részén fekvő népek zömét csak a 18. sz. második felében fedezték fel, amikor is Európában elterjedt az az elmélet, hogy valahol a földgömb déli részén egy újabb kontinensnek kell léteznie, egy úgynevezett ''Terra Australis Incognita". Az elmélet azt magyarázta, hogy e vidék nélkül a földgömb nem tudná megtartani az egyensúlyát, a hemiszféra déli táján fekvő föld - mondja az elmélet - képezi a szükséges egyensúlyt a hemiszféra északon fekvő földhöz. Ezt az elméletet különösképpen III. György Anglia királya terjesztette, és egy sor hajós expedíciót indított útra, hogy az ismeretlen területet az angol korona számára megszerezze. 1764-ben útra küldte John Byron kapitányt - a híres költő nagyapját - a '' Dolphin" nevű vitorlás hajón. Byron egy északi kurzust követett a Csendes-óceánban, de csak Tokelau szigetcsoportját fedezte fel. A misztikus kontinens keresése sikertelenségbe fulladt.
III. György - Byron visszatérése után - újabb felfedező útra küldte Sámuel Wallis kapitányt a Dolphin nevű hajó fedélzetén. Bár Wallis sem találta meg az ismeretlen kontinenst, de 1767 - ben a kontinens keresése közben nem meséltek semmit, így Bougainviile Franciaország számára követelte Tahitit. Ezután nyugati irányba vitorlázott, ahol felfedezte Szamoa néhány szigetét, és végül felkutatta a Salamon - szigeteket. Ő az első francia, akiről hazatérése után 1769 - ben elmondhatjuk, hogy körbevitorlázta a Földet. Ez időtájt Anglia ismét elküldött egy kapitányt a déli tengerre. Feladata az volt, hogy figyelje meg a Vénusz útját, és mindenekelőtt titkos misszióként továbbra is keresse a még mindig ismeretlen kontinenst. A három felfedező útja által ez a kapitány lett a leghíresebb déli tenger felfedezője, akit James Cooknak neveztek. Cook korának, a felvilágosodásnak tipikus képviselője volt. Nemcsak kiváló navigátor, hanem matematikus, asztronómus és orvos is volt. Ő fedezte fel: a Társaság-szigeteket, az Ausztrál-szigeteket, Fidzsi szigetei közül néhányat, továbbá a róla elnevezett Cook- szigeteket, Niue-szigetét, Új-Kaledóniát, Norfolk-szigetét és meglátogadta a Tonga Királyságát is. Cook kapitányt útjai keresztül-kasul vezették a békés és barátságos déli tengeren.
Az európaiak tudatában e régiók felfedezése óta ismertté vált a laza, gondtalan élet, s annak megannyi csábításának lehetősége. A 18. század végén az osztrák császár Georg Foster csendes- óceániai kutatótól szerezete be az információkat a szigetvilágról. Olyan költők is rajongott a távolból a szigetekért, mint például: Matthias Claudius, Friedrich Klopstock és Goethe. A 19. században Charles Darwint, az angol kutatót is csábította az egzotikus világ. Paul Gauguin, a festő is megörökítette az utókor számára a Polinéz nők szépségét. A költészet alapja mindig az igazság. Ezek a szép emberek valóban léteznek, és nem a képzelet szüleményei, akik bátran, kecsesen és gondtalanul lépkednek a hófehér strandjaikon. A szélben ringó pálmák a kékeszöld színben ragyogó lagúnák felett susognak, ahol tarkán csillámló halak úszkálnak. Aki itt megfürdik a tiszta, lágy, kellemes hőmérsékletű vízben, annak felejthetetlen élménnyé válik, csakúgy mint a naplemente a motu mögött, ahogy az itteniek - a köralakú pálmával benőtt korallszigeteket - nevezik.
A szigetlakók hétköznapjait viszont nem a romantika , hanem a kemény valóság jellemzi. A szigetországok minduntalan gazdasági problémákkal küszködnek, a ciklonok újra és újra tönkreteszik a többéves építőmunkát. Az újkori felfedezések, mint például a műtrágya, a kártevőket irtó szerek, környezetromboló hatásúak, s ezek gyorsan tönkreteszik a sziget relatív kis életterét. Hiányzik a sziget kormányainak a tudása ahhoz, hogy gazdaságilag a túlélést biztosítsák. Az ásványok, az ipar hiánya, valamint a nem elegendő mezőgazdaságilag hasznosítható földterületek egy olyan ördögi kört von maga után, amelyben az importtól való függőség mindig nagyobb és nagyobb eladósodáshoz vezet. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy az egészen kicsi szigetek miért ragaszkodtak az anyaországhoz politikai és gazdasági megfontolásból.
A Csendes-óceán a világtenger legnagyobb óceánja, Ázsia és Ausztrália, az Antarktisz és Amerika között terül el. Melléktengereivel együtt 179,38 millió km2, a földfelület több mint egyharmadát teszi ki. Átlagos mélysége 3940 m; legnagyobb mélységet (11 034 m) a Mariana - ároknál éri el; Sótartalma 32 - 37%.
Fontosabb melléktengerei: Bering-, Ohotszki-, Japán-, Kelet-Kínai-, Dél-Kínai- és a Korall-tenger. Óceánia, Ausztrália, Kelet-Ázsia és Amerika, és a két térítő között kb. 70 millió km2-en elszórt szigetvilág összefoglaló neve; több mint 10 000 szigetből áll, melyek többsége korallból épült fel, s csak néhány része vulkanikus eredetű. Az 1,26 millió km2 területen kb. 12 millióan laknak. Gyakran nehéz meghatározni a szigetek számát, ezért 750 - 10 000 - ig becsülik. Négy részre osztható: Melanézia, Mikronézia, Polinézia és Új-Zéland.
Melanézia, magyarul fekete sziget (sötétbőrű lakosai által az elnevezés) Óceánia nyugati részén terül el, és egyben legvadabb, legkalandosabb része. Ide tartoznak: Új-Guinea, Admiralitás-, Bismarck-, Salamon-, Új- Hebridák ( Mai nevén - Vanuatu) -, Új-Kaledónia-, Loyauté- és Fidzsi - szigetek. Új-Guineában a fekete bőrű pápuák, a többi szigeten a sötét bőrű melanéziaiak élnek. Összesen 525 300 km2 területen, 4,5 millió lakos. A közel 600 ezer km2 ré vel Melanézia a csendes-óceáni szigetvilág legnagyobb része. A melanézek kultúrája és nyelve területtől függően gyakran nagyon különböző. Néhány szigeten szokásaikban, hagyományaikban megőrizték az ősök szellemének előírásait, melyet hűen követnek.
Mikronézia magyarul a kis szigetek területe. Északnyugaton terül el. Keletre a Fülöp-szigetektől és északra az egyenlítőtől. Összterülete 2000 km2, és 2100 szigetből áll. Idetartozik: Kiribati, Guam, Mikronézia Föderatív Államai, Palau (Belou) Marsall-szk., Nauru, északi Mariana-szigetek és Karolina-szigetek. Az itt élők markáns mongoloid jegyeket viselnek.
Polinézia, magyarul a sok sziget, egy háromszögben terül el, amelyet Új -Zéland, Hawaii, és Húsvét - szigetek alkotják. Az itt élő több száz szigetlakóknál megjelenik az európoid jelleg, mely az előző népeknél hiányzik. A polinézek főleg DK - Ázsiából bevándorolt népek.
298 000 km2 területet foglal magába, valamint 4,5 millió lakosa van.
Főbb szigetcsoportjai: Hawaii -, Szamoa -, Amerikai Szamoa, Tonga -, Francia-Polinézia -, Phoenix és Tokelau -, Tuvalu -, Wallis és Futuna -, Niue -, Pitcaim, Cook -szk., Tuamotu -, Húsvét - szigetek.
A Csendes-óceán mítoszát több, mint 200 évvel ezelőtt azok a tengerészek alakították ki, akik a hosszú és sok nélkülözés, megpróbáltatás, és nem utolsóként megemlítve, a zord időjárás közepette először eljutottak és megpillantották e csodálatos, egzotikus szigetvilágot. Megismerve az itt élő barátságos, békés embereket, a meseszép szigeteikkel együtt " Édenkertnek" nevezték el. Hazatérve a tengerészek a hosszú kalandos utazásokból, otthonaikban sokat meséltek e földgömb másik felén levő ''paradicsomról". Különösen ámulatba ejtette őket a dél-tengeri nők alakja, főleg a későbbi időkben felfedezett Francia Polinéziai nőké. A mezítelenség itt egészen természetes viselet volt, csupán a test egy bizonyos részét virágszirmokkal és levelekkel díszítették. A nők csípőjének ringása tánc közben csábítóan hatott a nézelődőre. A táncoló testének könnyed ringása, amely lassú és gyors ritmusban váltakozott, varázsszerként hatott a szemlélőre, s ez a varázs a szemlélőt egy távoli világba repítette. Ami a keresztényvilágban a nőknek nem volt engedélyezve, tiltva volt, vagy erkölcstelennek tartottak, az a Polinéz társadalomban megfelelt az erkölcsi előírásoknak. A polinéz nők un. szabad szerelmet részesítették előnybe, ami annyit jelentett, hogy egy nő több férfival tartott egyszerre partneri és szexuális kapcsolatot.
A 19. század elején európai misszionáriusok arra törekedtek, hogy a szigetekről elűzzék a pogány isteneket, valamint az általuk erkölcstelennek nevezett öltözködést, viselkedést európai normához igazítsák, továbbá hagyjanak fel a szigetlakók az ősi hagyományaikkal, szokásaikkal. Ezt a feladatot a misszionáriusok részben sikerrel végezték. Ezáltal sok szigeten az ősi vallás és szokások háttérbe szorultak,így teret engedve a keresztény- és egyéb vallásoknak, mozgalmaknak. Ez megkönnyítette a misszionáriusok munkáját, s így az európai civilizáció megvethette lábát a szigeteken. A misszionáriusok sikeres munkáját valójában a szigetlakók ősi hiedelmeibe vetett hite is segítette, mivel a szellemük megjósolta, hogy egyszer fehér idegenek (palangik) jönnek a szigeteikre, és elhozzák nekik a gondtalan, élelemben gazdag jólétet. Sok szigeten a lakosság a mai napig a biblia tana szerint él. Büszkék a templomaikra, melyet körükben nagy tisztelet övez. Az istentiszteleten nagyszámban vesznek részt, melyre a legszebb ruhájukat öltik magukra. A nők nyakig gombolós széles hosszú gyapjúruhát és széles kalapot viselnek. A kereszténység felvételének időszakában tiltották az ősi hagyományok gyakorlását, mert ördögi tevékenységnek tekintették, s így a hagyományos zene és a tánc feledésbe merült. Ekkor tájt sok minden elhalványult, elveszett a szigetlakók kulturális identitásából, kézműiparukból és a természetes gyógymódból. A kizsákmányoló kolonizáció, a világháborúk véres letiporásának átélt borzalmai, valamint a növekvő turizmus ellenére meg tudták őrizni a bennszülöttek az életörömüket, barátságosságukat, és mindenekelőtt az ősi vendégszeretetüket. Néhány távoli szigeten a kisebb falvakban a lakosság még ma is erősen ragaszkodik az ősi szokásaikhoz.
Csupán megjegyzésül az odalátogatóknak: - Feltétlenül tartsák magukat azokhoz a viselkedési szabályokhoz, még akkor is, ha az egy európai ember számára meghökkentőnek, idegennek tűnik, továbbá nem ajánlatos kihasználni a határtalan vendégszeretetüket, mert könnyen kellemetlen helyzetbe hozhatják magukat. Kivételt képeznek ez alól csak azok a turista központok, ahol a szigetlakókkal tanítják a spontán szívélyes viselkedést az idegennel szemben. Itt a látogatónak a nyakába egy illatos virágfüzért (leit, ahogy Hawaii szigeteken nevezik) tesznek üdvözlés jeléül gyakran már a repülőtéren, amint földet ért az odalátogató vendég. Az a vendég, aki virágból- vagy más anyagból pl.: kagylóból, levélből, madarak tollából stb. - készült füzér nélkül búcsúzik a szigetről, az nem talált barátokra, szokták mondani a Déli-tengeren. De a legtöbb látogató viseli ezt a díszt búcsúzáskor.
A Csendes-óceán szigetei földünk azon területeihez tartoznak, melyeket az ember legkésőbb népesített be. A mai napig bizonytalan, hogy honnan jöttek a hódítók, mivel írásos emlékek nem maradtak fenn az utókor számára, amellyel egyértelműen bizonyítani lehetne a hódítók eredetét. Így csupán a kutatók által gyűjtött feljegyzésekre lehet támaszkodni, s ezek a feljegyzések eredetüket tekintve nagyrészt meseszerű legendák, amelyek a szigetlakók ősi mítoszaiból születtek, ezeket aligha tekinthetjük történelmi forrásnak. Különböző mérések és a feltárt leletek (edények, szerszámok, fegyverek stb.) elemzése után, a keleti szigetek meghódítása körülbelül i.e. 350 - ben történhetett. Körvonalazva a hódítások idejét azt tudjuk, hogy Tongára később lépett ember, mint Fidzsi- szigetekre, Szamoát kb. i.e. 500 - ban, és tőle keletre lévő Húsvét-szigetet kb. i.u. 400 - ban hódították meg. Valószínűleg a hódítások nem egyszerre történt, hanem különböző hullámokban és időszakokban. A bevándorlók különböző faji eredetét mindenekelőtt a szigetlakók etnikai különbségei, mássága támasztja alá. így például a mikronéziaiaknál ázsiai beütés fedezhető fel, ezért joggal feltételezhetjük, hogy sok évvel ezelőtt i.e. keletről vándorolhattak a Csendes-óceának e területére. A sötét bőrű melanézek negrid típusú népek, és ez szolgált alapul a tudományos elméletnek, hogy ők az afrikai kontinensről származnak. Ezzel ellentétben a majdnem világos bőrű polinézeknél megjelenik az europoid jelleg, vonás. Az őshazájuk valószínűleg a mai Indonézia, de nem zárható ki Dél-Amerika sem.
A polinézek dél-amerikai származását Thor Heyerdahl norvég kutató akarta bebizonyítani, amikor 1947-ben 97 nap alatt Peruból (Calaoból) Tahitiba érkezett fából épített Kon-Tiki nevű hajóján navigációs eszközök segítsége nélkül. A mesteri teljesítményét senki sem vitatja, de az általa felállított elméletét, hogy a polinézek Dél-Amerikából származnak, ezt a mai napig vitatják, kétségbe vonják. A vita témáját képezte a szakemberek között az a ténymegállapítás is, miszerint a Déli-tenger szigeteit benépesítő népek csupán véletlen szerűen - a szél és a hullámok sodrása által - érték el az új hazájukat. A vitára az adott okot, hogy az új hazát keresők még nem rendelkeztek semmilyen navigációs eszközökkel, s így joggal tehették fel a kérdést: Akkor hogyan találtak rá a szigetekre? Ma már a spontán véletlenszerűséget kizárják, de a feltett kérdésre a választ még kutatják. Egy számítógépes kutatás alapján az új-zélandi tudósok azt állítják, hogy ezek a bátor emberek az egyszerű hajóikkal tudatosan keletre, a széllel szemben hajóztak azzal a tudattal, ha nem találnak szárazföldet, akkor a szél segítségével haza tudjanak jutni.
A nagy kalandot jelentő útra egy nagyméretű kenut (hajót) építettek, és magukkal vittek kókuszdiót, melynek teje csillapította a szomjukat, a belsejét viszont elfogyasztották. Ezenkívül magukkal vittek még különböző növényi cserjéket, melyeket az újhazában akartak elültetni, valamint háziállatokat is, mint például: sertést és tyúkot. .Mindez elegendő volt egy újrakezdéshez a felfedezett szigeten, ahol a halban gazdag vizek is elegendő élelmet biztosítottak.
A portugál Ferdinánd Magellán expedíciójának sikerült 1519 és 1521 között először körbehajózni a Földet. Így áthajózta a Csendes-óceánt is anélkül, hogy e szigeteket megpillantotta volna. A későbbiekben a holland hajósok szereztek érdemeket az európaiak közül a szigetek felfedezésében, többek között Ábel Janszoon Tasmannak. A 18. sz.- ban főleg az angolok és a franciák kutatták a Déli-tengert. Legsikeresebb volt közöttük a brit származású J. Cook, aki háromszor is áthajózta a Déli-tengert, kutatta a természetet, lakosokat, tudományos munkákat írt az itt szerzett tapasztalatairól, és ő készítette el az első használható térképet.
Az első európai látogatókat az őslakosok a legtöbb szigeten kíváncsian és békésen fogadták. Ám voltak olyan szigetek is , ahol nem fogadták tárt karokkal az odaérkező hajók legénységét, nem egyszer harcok árán kellett életüket megvédeni. Ez érvényes volt különösen a melanéziai szigetvilágban, ahol néhány tengerészt a sziget látogatása közben a bennszülöttek lemészároltak, de a tengerészek is kegyetlenül lelövöldözték az ellenséges szigetlakókat, vagy a barátságos, vendégszerető szigeteken (Polinéziában) erőszakot követtek el a nőkön. Bár mindenben (szexualitás terén) készséget, hajlandóságot mutató polinéz nők esetében erre nem lett volna szükség.
A 19. sz. - ban az érintetlen szigetvilág érdekes céljává vált több üzletembernek: a bálnavadászoknak, s később az ültetvényeseknek, valamint a kalandoroknak és a misszionáriusoknak is, akik a szigetlakókra rákényszeríttették a kereszténységet, és az akkoriban elfogadott szigorú erkölcsi előírásokat is.
A 19. sz. végén az európai hatalmak kolonizációs területnek tekintették a Csendes-óceániai térséget. Anglia, Franciaország és Németország is maguknak követelték a szigeteket. Az angolokkal együtt sok indiai bevándorló érkezett a Fidzsi-szigetekre (mint kiszolgáló személyzetként a britek számára), s így ma is a lakosság nagy részét képezik az indiaiak a Fidzsi-szigeteken.